A csirkés melegszendvicsnek semmihez fogható íze van, a kapuccino is csak meleg. A duty free-k is még csak ébredeznek, az eladók pakolásznak, nézelődnek a rácson túli, korán kelő utasokra. Mindenfelé vietnámi kenőcs illata terjeng. Ettől eltekintve, meg az átlagosnál egy picit több kínai-féle hangfoszlánytól, bármelyik európai váróteremben lehetnénk. Körben ugyanazok az ismerős boltok, márkák: Gucci, Relay, Nokia. Amúgy hatalmas reptér, nagyjából egy kerületnyi, bár ennyi embernek kell a hely. Beszállásra várunk, Manila felé. Az időjárás még kellemes, de már érezhetően párás a levegő.

 

R éppen e-mailt ír a manilai kapcsolatnak az érkezésünk várható időpontjáról, én pedig a járókelőket bambulom. Az imént húzott el előttem egy vöröses-pirosas hajú, hippinek öltözött kínai srác. Meglehetősen vicces volt :)) Erre haladt el egy indiai pár is, nemzeti viseletben, szigorúan távolságot tartva egymástól. Persze, olvastam is, hogy Ázsiában nem divat a nyílt szeretet, szerelem vagy akár csak összetartozás-kinyilvánítás. Bár minden változik, talán egyszer ez is. Újabb emberhullám, még egy száris nő. Csinos. Egy előttem elhaladó kínai majdnem elsodorja a jegyzetfüzetemet, de észre sem veszi. A tömeg egyik pillanatról a másikra egyre nagyobb, az illatok, hangok és a kerekes bőröndök olyan kínai piacos feeling-et keltenek, csak a ”Vigyázz, kocsi!” mondat hiányzik...